Megőrülök az anyámtól
Generációs különbségek mindig voltak és lesznek. Csecsemőként az anyánk határozza meg létünket, az anya-gyerek kapcsolat meghatározó egész későbbi életünk alakulása szempontjából, később anyánktól tanuljuk a női szerepek alapjait, gyermeki személyiségünkbe beépülnek azok a magatartásmodellek, amelyeket a szerepgyakorlások során csiszolgatunk, barátságokban, partnerkapcsolatokban. Az első vita talán óvodáskorban zajlik, mikor a kiscsoportos leányka a pörgős szoknyáját akarja felvenni, pedig még hideg szelek fújnak. Mindez persze semmiség a kamaszkor lázadásához képest, amikorra az anyák hajlamosak elfelejteni, hogy ők is voltak kamaszok, lázadtak, extrém módon öltözködtek, a polgárpukkasztás volt kedvenc foglalatosságuk, de mégis kis híján szívinfarktust kapnak, amikor kamaszlányuk lila hajjal, fekete körmökkel, démonira maszkírozva akarja kivívni sorstársai elismerését. Nehéz elfogadni, hogy titkaik vannak, amiket tiszteletben kell tartani, s támogatni a serdülő önállósági törekvéseit, míg az meg nem találja az autonómia megfelelő szintjét és az arany középutat. A következő problematikus időszak a leszakadás éveire esik, amikor már mindkét fél felnőtt, amikor a lányok kiröpülnek, pályát és partnert választanak, elkezdik a saját útjukat járni, s nem minden döntésükkel értenek egyet anyáik, s anyjukat sem fenyegetik még az időskorral járó problémák. Az anyáknak el kell engedniük gyerekeik kezét, s el kell viselni , hogy gyerekük kirepült a fészekből (olykor még egy picit „lökni is kell rajta”, hogy megtanuljon repülni) ,újraértelmezni a kapcsolatukat, s szeretetből és tiszteletből kialakítani egy olyan légkört, amelyben meghallgatjuk őket, elmondjuk a véleményünket ha kérik, de már nem akarjuk az életüket irányítani,egy olyan finom egyensúlyt kialakítani, amely az elengedés és a megtartás között van valahol. Ily módon tudják a felnőtté ért lányok megtanulni azt, hogy saját képességeikre támaszkodva kell megbirkózniuk felnőtt életük problémáival, ők a kompetensek benne, övék az önálló döntés joga, de mindig számíthatnak anyjuk támogatására és feltétel nélküli szeretetére, még ha rosszul döntenek is olykor. Ezzel elismerjük azt, hogy bízunk képességeikben (hiszen mi neveltük őket!), abban, hogy az adódó élethelyzeteket, problémákat meg tudják oldani. Ily módon lehetővé tesszük számukra, hogy ők is keresztülmenjenek azon az érési folyamton, azokon a saját élményeken, amin mi is átmentünk egykor. Persze az éremnek két oldala van, nemcsak a fiatal nőknek vannak problémái, anyjuk is problémákkal küzd, a középkorú nők elhelyezkedési nehézségeivel vagy már a nyugdíjba vonulással, változó korral, öregedéssel vagy betegségekkel, válással vagy megözvegyüléssel stb. Mindezen problémák súlya alatt bizony előfordul, hogy az anyák kicsit tolakodó módon fejezik ki véleményüket lányuk életének legkülönbözőbb mozzanatairól, zsörtölődnek és kéretlen tanácsokat osztogatnak, vagy akár rátelepülnek lányuk életére. El kell fogadni, hogy lányunknak saját élete, stílusa, szokásai vannak. Az idő előrehaladtával az anyák idősödnek, gondolkodásuk rugalmatlanabb, aggodalmaskodóbbá és nehézkesebbé válnak. S még nem beszéltünk a különböző időskori megbetegedések (pl. agy-érelmeszesedés, Alzheimer kór stb.) következményeiről, amikor már csökken, vagy megszűnik a kontroll a szavak és tettek felett, amikor az anya esendő, öreg és lánya gondozására szorul. A tolerancia és a szeretet a gyógyír ezen helyzetekre. De! Mindezekért és mindezek ellenére Vámos Miklós könyvének címét idézve „Anya csak egy van”(érdemes elolvasni!), s így anyák napja közeledtével köszöntse anyáinkat Ratkó József zsoltára:”Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak. Egyetlen halott sincs közülük, fiatalok mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal - harmadnapra feltámadnak, mire virradna. Adassék nékik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség. S adassék könny is, hogy kibírják, a világ összegyűjtött kínját”.